ELRONTOTTUK?

Akár szülőként, akár informatikával foglalkozó szakemberként gondolom végig azokat a problémákat, melyekkel az otthoni „okoseszközök”, vagy akár internethasználat közben szembesülünk, arra jutok, hogy ezt elszúrtam. Persze nem csak én, a társadalom is elszúrta.

Más szülőkkel beszélgetve, az iskolai működést tapasztalva, és szenvedvén a saját porontyaim eszközhasználati szokásait látva szembeötlik, hogy egyszerűen túl sok a változó, túl sok az eszköz, túl sok az információ. El kellene ezek között igazodni, általában el is tudunk, de időnként eltévedünk. Olyan erdőben kalandozunk, ahol rengeteg az ösvény és nem egyértelműek az útjelzőtáblák, amiket néha direkt, néha jóindulatból, néha meg rosszindulatúan cserélget valaki. Természetesen mindenki másik erdőben mászkál, csak vannak közös lugasok és rétek, és halljuk egymás kiabálását.

Az internetes eszközök hajnalán minden olyan egyszerűnek tűnt. Volt kb. egy, azaz 1 darab jelszó, csatlakoztunk, és miénk volt a HTML alapú információs szupersztráda, MEK-kel (Magyar Elektronikus Könyvtár) és Wikipédiával. Aztán lett egy levelezési címünk, már nem voltunk a csigaposta által gúzsba kötve sem és kész. Hálózati szakember lőtte be a modemet, a rendszereinket olyan emberek telepítették, akik hallottak valaha Neumann-alapelvekről… és ez nem is volt olyan régen. Történelmi szempontból meg pláne.

Napjainkhoz ugorva azt látjuk, hogy nem csak az internet, de a kütyük is behálóznak minket. Tegye fel a kezét, aki nem telepített még programot, például a mobiljára! Senki? Na ugye! Akkor az tegye fel, akinek a családjában nincs olyan, aki ne állított volna be WIFI-t valaha (mondjuk egy mobil hotspot-ot)! Hol vannak a kezek?!? Telepítünk, beállítunk, de vajon tudjuk-e, hogy mit… meg hogyan működik? Egyszerűen olyan szintre fejlesztettük és egyszerűsítettük az informatikai eszközeinket, a programok kezelését, a felhasználói felületeket, hogy egy totyogós bölcsis, vagy egy technagyi is könnyedén telepít, beállít, vagy akár gémer PC-t rak össze. Csak az marad a kérdés, hogy látja-e, felismeri-e a kockázatokat. Használjuk az internetes szolgáltatásokat is, de vajon eljut-e a tudatunkig az adataink fontossága, az eszközök használatával kapcsolatos kockázat, legyen az egy adathalászat, vagy csalók próbálkozásai az elektronikus pénzügyi eszközeink megszerzésére. Aztán meg, ha baj van, csak csodálkozunk, rémüldözünk – de már mindegy, hiszen erre tette le a társadalom a voksát, hiszen hol lennénk már EESZT, online foglalás, ügyfélkapu, vagy társkereső app nélkül. A napokban láttam egy képet, ahol már a Maslow-piramis legaljává vált a WIFI.

Ahogy mi a gépeink képernyőit bámuljuk munka, szabadidő vagy bármilyen ügyintézés közben, úgy a gyerekek is erre lesznek figyelmesek, ők is ezt szeretnék. Ha én könyvvel a kezemben lazulok, újságot olvasva szerzek híreket és kalapáccsal a kezemben dolgozom, akkor a kölyök is a könyvemet akarja, az újságomat veszi ki a kezemből – ha nem kap sajátot – és a kalapácsommal szeretné betörni az üvegasztal tetejét, hiszen „apa” is „ezt” teszi. De már nem ez az általános. Ő azt látja, hogy mobilon beszélgetünk, szórakozunk, hogy konzolon megy a játékprogram, és sokan már a munkát is laptopon, otthonról végzik. Mi pedig kezükbe adjuk a képernyőt valamilyen formában – ne értsetek félre, ez régen a „tévépóráz” volt, Kacsamesékkel, meg szünidei matinéval – és máris ott a gyerek kezében az instant új világ, ami színes, pörög, forog, zenél…helyette, mesél neki…helyettünk. Lefoglalja az agyát, az ujjait. Olyan gyors, hogy ehhez képes a Kengyelfutó Gyalogkakukk egy rozzant nyugdíjas (egyébként az is – született 1966-ban) és nem is érdekes semmi utána, ami lassú, ami energiát igényel, legyen az a színescerka, sőt akár a LEGO. Ha nem hisztek nekem, kérdezzétek meg a gyereket, hogy mit lát a mobilozásból, a számítógépezésből! Az instant játékot. A szórakozást, amikor én egész nap a laptop előtt gépelem az ilyen hülye cikkeimet, elemzek egy szabályzatot, javítok egy scriptet, az neki az lesz, hogy apa játszik. Tehát ő is azt akar. Órákig.

Aztán ahogy nő, meg jönnek az elvárások a classroom, a Teams meg az eKréta használatára (ez utóbbi üzemeltetőjének ezúton is gratula a citrom-díjhoz) és bővül a baráti kör a csetprogramban, úgy lesz a játék kordában tartására szolgáló eszközünk – a szülői felügyeletünk – a realitás lángjának martaléka. Úgy jövünk rá, hogy az elsődlegesen időszabályozott felügyeletet felülírja az élet rugalmassága és az osztályfőnök elvárása, ahogy mi is napi 4-5 órát töltünk egy félbehajtott zsebkendőnyi képernyő előtt.

HA újrakezdeném, biztosan másképp lenne. Amint lehet, a gyerekeim kezébe nyomnám a megfelelően előkészített kütyüt, hogy keressen megfelelő alakzatokat rajta, betűzze ki a szavakat, végezze el a műveleteket. Keressen benne, írjon, vagy akármi. DE az eszköz, a program nem dicsérhetné meg, nem adhatna folyamatosan jópontokat, színes csillagot, varázslatot. Azt én adnám. Elérném, hogy neki a számítógép – legyen az bármilyen formában – pont olyan eszköz legyen, amivel feladatot végzünk, amibe energiát kell tenni, és utána apa dicsér, búbolja meg a jólvégzett munka után a fejeket. Mindezt azért, hogy „soha” ne legyen színesebb és izgibb, mint a dobókocka, a képregényújság, vagy a fogócska. Saját eszköze nem is lenne. 9-10 éves korig közelébe sem engedném a dologhoz más módon. Csak ha már stabilan olvas, ír, bicajozik, készít csúzlit és megszokja, hogy a számítógép = eszköz, akkor nyílna ki a világ. Felsőben már menne a játék is, de ott lennének a feladatok, az online leckék, a tanulás és a rendszeres beszélgetés az éppen aktuális kérdésekről meg a kockázatokról. Ez utóbbi innentől örökké, ahogy azt is megbeszéljük, ha balesetet láttunk az úton, vagy ahogy megtanuljuk hogyan közlekedjünk a világban minimálva a kockázatokat.

De ma már necces, hogy a tinédzsereimmel ki tudom-e ezt így alakítani… Úgyhogy fel is oldom a kisebbeknél az időkorlátot egy pár percre, hogy megírjam nekik jöjjenek vacsizni, de először elmentem ezt a cikket, megnézem kaptam-e visszajelzést az elektronikus okmányügyintézésemre és feldobok egy jó fotót a fészre, mert a nagyszülők imádnak lájkot dobni a gyerekek képeire, de legalább a családi insta nem publikus…